2009. február 24., kedd

Kenize Mourad: Álomkert

Az Álomkert Kenize Mourad Szultána című regényének folytatása, ugyanis az első regény végén megszületett írónő életéről, hányattatásairól, küzdelmeiről szól. De a könyv magában is megállja a helyét.
A Szultána egy csodálatos regény az utolsó török szultán V. Mourad unokájának életéről aki Törökországban nőtt fel, majd Indiában ment férjhez és rettentően romantikus, kalandos életet tudhatott magáénak. Utolsó hónapjait Párizsban tölti, ott hal meg elhagyatottan miután megszüli kislányát.
A kislány, vagyis Kenize Mourad ilyen háttérrel indul a nulláról. Nem ismeri sem anyai, sem apai családját, elvesztette nevét és még pontos születési dátumát is. Nevelőszülőktől nevelőszülőkig sodródig, erős, katolikus neveltetésben részesül. Fiatal éveit áthatja a sehová sem tartozás érzése, identitáskeresése, bizonytalansága, önbizalomhiánya, néha dacos, néha a végsőkig elkeseredett lázadásai. Húsz éves kora körül veszi magának a bátorságot, hogy megkeresse még élő rokonait. Anyja családja részéről sikerül unokatestvéreket, nagynéniket, nagybácsikat felkutatnia de teljesen soha nem fogadják el. Ekkor határozza el, hogy felveszi a kapcsolatot apjával, aki abban az időben amikor még léteztek és számított egy rádzsa volt. A lány is elálmodozik néha arról a másik, misztikus és távoli világról ahová talán mégis tartozik.
Apja tárt karokkal fogadja, Kenize pedig bármit megtenne azért, hogy végre igazi családra leljen. Vagyis bármit mégsem... Belesimul az indiai muszlimok életébe, elfogadja hagyományaikat, a purdaht (nők elkülönítése), a ruháikat. Ámde nagy sokként éri apja félreértelmezett kisajátító, önző szeretete és elmenekül. Teli lelkiismeretfurdalással, kételyekkel és kérdésekkel. Még találkoznak rendszeresen, de az az összetartozás amire Kenize vágyott soha nem valósul meg.
Apja halálakor szembesül azzal is, hogy mennyire nincsennek jogai sem a családjában, sem a hazájában. Ráadásul azokban az években tetőzik Indiában a hindu-muszlim ellentét véres összecsapásokkal, leszámolásokkal, kemény harcokkal. Kenize igyekszik a maga módján tenni valami, asszonyokkal beszélget, riportokat, cikkeket ír, hogy legalább a nyugati világban meghallják az igazságot. Közben ügyvédet keres, hogy az egyetlen kapcsot ami az apjával összefűzi megőrizhesse... a badalpouri kertet...

Nagyon hangulatos regény... kicsit szomorú... szomorúsága az írónő sorsából fakad. Érződik a regényen, hogy írója pszichológiát, szociológiát, politológiát tanult. Néha történelemkönyvre, néha terápiás írásra, néha sorselemzésre emlékeztet. Nem lehet unaloműzésként olvasni mert komoly írás, mondanivalóval, valósággal.

Az egyetlen dolog ami összezavart, hogy a könyv eleje egyes szám első személyben íródik, utána átvált harmadik személyre... és a vége úgy fejeződik be, hogy a főhősnő nyom nélkül eltűnik... utánakeresve a neten (természetesen!!) azonban kiderül, hogy nem tűnt el, sőt azóta újabb könyvvel is jelentkezett... ráadásul, hogy tűnhetne el bárki is úgy, hogy közben ír és kiad egy könyvet... ez kicsit megkavart, ha valaki tudja a koncepciót akkor írjon!!!

8/10

1 megjegyzés:

katka50 írta...

Nekem az Arany és az ezüst városában, valamint Szultána után hatalmas csalódás volt ez a könyv. Bár üzenetértékét nem vitatom, csapongónak találtam. Nálam nem állt össze egységes egésszé. Túl hosszú és nyögvenyelős prológus -amiben az írónő kizárólag saját identitászavarát írja le- után érkezett a tulajdonképpeni regényhez, amit nem tudok besorolni egyetlen kategóriába sem. Ez magában véve nem lenne baj, csak így már nem a regény, hanem sokkal inkább a pszichológiai esettanulmány, vagy sorselemzés kategóriájába tartozik. Akkor viszont nem vettem volna meg, mert az nem az én műfajom. Ráadásul az is zavaró volt, hogy az első részben -még Indiában is- Zelmának hívják a mamát, akiből mostanra mindenkinek Selma lesz. Azt meg egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy élete teljében lévő embert ennyire foglalkoztasson, illetve kapcsolataiban így visszavessen saját gyökértelensége, hogy művelt, világot látott emberként ne tett volna szert olyan barátokra a világban, akik ezt a súlyos mellőzöttség-érzetet feledtetik, vagy tompítják. Valamint az is nehezen hihető számomra, hogy valakit csakis kudarcok sorozata érjen és ezért az identitászavarát okolja. Mint ahogyan az is, hogy egy muzulmán író részletes leírást adjon egy indiai pszichiátriai klinikáról, de apja halálig (idáig bírtam) egy sort se írjon pld. a Qutub Minarról.
Részemről 3 pont, lehet, hogy a végére olvasmányosabb lett, de én ezt nem fogom megtudni.