2008. augusztus 24., vasárnap

Dymphna Cusack: Fekete villám


Sosem hallottam azelőtt Dymphna Cusackról, ezért csak úgy találomra emeltem le a polcról a könyvét, ami a Fekete Villám és a Megperzselt fa című kisregényeit rejti. Szórakozottan kinyitottam és el kezdtem olvasni az első oldal első bekezdését:
„Vakon, süketen, bénán, ködös selyemgubóban lebegett élet és halál között. A semmiből ütemes zümmögés indult. Picasso ábrák szövődtek a sötétségbe: ragyogó spirálisok, lángoló dárdák. Fény szivárgott át lezárt szemhéján. Hangszilánkok szurkálták agya tömött vattacsomóját, melyben nem mozdult gondolat, pusztán a tudat, hogy a fény: fájdalom, a hang: fájdalom.”
Ezután az első bekezdés után még pár oldal megdöbbent olvasás következett, aztán a könyv viharos gyorsasággal történő táskámba süllyesztése. (Ja, mielőtt félreértenétek, nem egy könyvesboltban voltam, hanem anyukámnál.)
Az első bekezdés stílusa, amit idéztem, ne vezessen félre senkit, egyáltalán nem elvont olvasmányról van szó, az önkívületből ébredést ábrázolja az írónő ilyen komoly és gyönyörű valóságossággal. Két oldal után megtudtam, hogy egy népszerű, addig csillogó életet élő, 45 éves nő – Tempe - , a mindenki előtt ismert és csodált tévésztár öngyilkosságból való ébredéséről olvasok. A nő magához térése, valósággal való szembesülése és az, ahogy az emlékei felderengtek lassan arról, hogyan is akart meghalni, teljesen megráztak. Ez a szerencsétlen asszony a saját tragédiáját megtetézte még azzal is, hogy kedvenc selyempincsijével együtt szeretett volna halálba menekülni, és mivel ahhoz nem volt ereje, hogy a kutyával együtt „romantikus” módon a tengerbe vesse magát, először a kutyának adta be a mérget, amiről volt szeretőjének közlése alapján azt hitte, hogy kíméletesen és fájdalommentesen egy pillanat alatt végezni fog. Ezek után végignézte a kutya iszonyatos haláltusáját, és saját halála előtt élete teljes kudarca mellett még ezzel a borzalommal és tettével is szembe kellett néznie.
Ez volt az a pár oldal az elején, ami számomra eldöntötte, hogy mindenképpen el kell olvasnom a könyvet. Az olvasást folytatva megtudtam, hogy a nő világéletében csillogásban élt, és tizenöt éve szeretője volt egy férfinak, aki szintén a média egyik népszerű, hatalommal és pénzzel rendelkező díszpéldánya. A nő ott hagyta érte a férjét, felvállalta a szerető szerepét, mivel a férfi nős volt, elválni pedig nem tudott, mert a feleségét évek óta elmegyógyintézetben kezelték, és az akkori törvények lehetetlenné tették a válást. A visszaemlékezésekből megtudjuk, hogy volt még a nőnek egy fia, aki huszonévesen katonaként meghalt Malayában.
Adott tehát egy sikeres, szép, csillogásban élő nő, egy „szupernőstény”, aki egész életét nőiességére tette fel, és a munkáját is az teszi ki, hogy egy olyan műsort vezet a tévében, amiben asszonyok százezreinek ad tanácsot arról, hogyan maradjanak elbűvölőek, hogyan tartsák meg férjüket stb. Partiéletet él, fürdik a csillogásban, és nem sejti, hogy minden egyik napról a másik összeomolhat körülötte.
Pedig az összeomlás megtörténik. Keithnek, akivel hite szerint tizenöt év után is őrjítő szexualitással szeretik egymást, egyszer csak meghal a felesége az elmegyógyintézetben. Az út szabaddá válik, végre törvényessé tehetnék a kapcsolatukat. A férfi elutazik hivatali ügyben, és hosszú hetek némasága után a következő hír róla egy apróbetűs közlés az újságban, miszerint feleségül vette a lapkiadó nagyfőnökének mozgássérült lányát. Ez hát az összeomlás: Tempe-nek rá kell jönnie, hogy hiába az elmúlt tizenöt év, hiába minden szépség és szenvedély, a férfinak az előre jutás és hatalom előbbre való volt. A következő csapás, hogy Tempe-t a munkahelyéről is kirúgják, elveszik tőle a műsorát, ami addig is annyira népszerűvé tette, azzal a magyarázattal, hogy még mindig ugyanolyan gyönyörű, de az igények változnak, blablabla. Egész addigi élete felborul. A barátok, akik eddig minden este a partijain tolongtak, egy csapásra eltűnnek, és eltűnik az életéből az egyetlen, ami éltette: a férfi, akit tizenöt éve lángoló szerelemmel szeret.
Ezek után dönt az öngyilkosság mellett, de még az sem sikerül. A kórházban fekszik, amikor a nővér letesz mellé egy csomagocskát: halott fia naplója van benne. Megdöbbenve kezdi olvasni és olvasás közben még szörnyűbb, még megrázóbb felismerésekkel találkozik, mint amikkel már eddig is szembesülnie kellett.
Itt megszakítanám a leírást azzal, hogy a könyv stílusa mennyire lenyűgöző. Amilyen borzongató hitelességgel adja vissza egy öngyilkos nő emlékeit és összeomlását, olyan hiteles lazasággal, humorral tükrözi egy 18 éves fiú kiábrándultságát, cinizmusát, értékrendjét és véleményét a világról, amikor az anyával együtt a napló olvasásába fogunk. Ez a napló az utolsó pofon Tempe-nek, hiszen kiderül belőle, hogy annyira el volt foglalva a saját csillogásával és a szeretőjének való megfeleléssel, hogy valójában egy cseppet sem ismerte a fiát. Egy csendes, önbizalom nélküli csodabogárnak tartotta, aki időnként megmagyarázhatatlanul megmakacsolta magát, halála előtt pedig olyan botrányba keveredett, amivel mindannyiuk haragját és megvetését kivívta. Erre most a napló alapján szembesül azzal, hogy a fiú már 18 évesen tisztábban látta őt, a szeretőjét, a saját apját (Tempe volt férjét), egész életmódjukat és környezetüket, mint ahogyan neki, felnőtt nőnek, az eddig kapott pofonok előtt valaha is sikerült. A napló olvasása keserűségeket, csalódást, lelkiismeretfurdalást, de hasznos felismeréseket is hoz. Megtudja, hogy a fia dacból vonult be katonának, dacból nem fogadta el, hogy kapcsolataik révén elérjék, hogy mentesüljön ez alól a kötelezettség alól. A naplóból most fia szemszögéből követheti végig azt az eseménysort, aminek ő korábban csak a végét ismerte, s aminek akkoriban csak a botrányszagát fogta fel: hogy fia a katonai egységnél viszonyba keveredett egy „nigger bennszülöttel”, megalázva ezzel őt és környezetét, felháborítva a katonai parancsnokságot és feldúlva az álszent elvárásokat, amikben ő, az anyja, és az egész társadalom élt. A fia naplójából ismeri meg azt a fekete családot, akiknek a lányába beleszeretett, itt szembesül a fia és a lány egymás iránt érzett érzelmeik tisztaságával és komolyságával, és csak ebből értesül arról is, hogy a botrány kirobbanása után, kényszerű Malayába rendelése előtt a fiú az említett fekete lányt titokban feleségül vette.
A napló itt véget ér, hiszen ő, az anya, szeretője segítségével Malayába helyeztette át a fiút, hogy kiszakítsa a szerintük ártalmas, megalázó és érthetetlen viszonyból, a fiú pedig Malayában elesett. A napló utolsó oldalára azonban oda van tűzve egy kis levél:
„Drága nagymamám! Az édesapám azt mondta az anyukámnak, hogy ha majd egyszer segítségre lesz szüksége, Maga segíteni fog. Most nekünk igen nagy szükségünk van segítségre. Ugye, segít nekünk? Szerető unokája: Kristina.”
És innentől kezdve befejezem a könyv túlzott részletezését. Akit érdekel, az olvassa el, hogy milyen érzelmeket keltett a valósággal való szembesülés Tempe-ben, hogyan adott új értelmet és értékeket az életének a fekete családdal való találkozás, hogyan szűnt meg benne az akkori társadalom többségére jellemző előítélet a személyes találkozás után, hogy ismerte fel, hogy mennyire igaztalan bánásmód folyik a feketékkel és így tovább.
A lényeg, hogy ennek az asszonynak a saját élete összeomlása után elég ereje volt ahhoz, hogy az eddigi hiábavalóságok helyett új, helyes értékrendet teremtsen magának, és felvegye a harcot egy értelmes, nemes cél érdekében. Felvállalja a fekete rokonságot, megküzd volt szeretőjével, a társadalmi ellenállással és megvetéssel, először csak azért, hogy jóvá tehessen valamit a halott fiával szemben elkövetett tévedéseiért, később pedig már igaz meggyőződésből, hogy segíthessen egy igazságtalanul elnyomott rétegnek.

1 megjegyzés:

vilou írta...

Drága Emily :) KÖszönjük a beszámolót, engem nagyon megfogott!
Sikerülte kedvet csinálnod a könyvhöz!
Köszönöm!
Várjuk szeretettel további beszámolóidat!

vilou